TRIALÓGUS

TRIALÓGUS.pdf (3,7 MB)

 

Előszó

Kimondhatatlan örömömre szolgál, hogy Gyurka bácsi egy Hamvas elemzést tesz elénk. Rossz lett volna számomra, ha a Bokor szótlanul elmegy egy olyan gondolkodó mellett, amilyen Hamvas volt. Hamvas Béla eme százhúsz szúrája jellemzően hamvasi mű, de nem az egész. Már annak idején figyelmeztetet Németh László, hogy őt „…egy-egy tanulmányából csak félreismerni lehet. Kevés író képes első írásával olyan ellenszenvet kiváltani, mint ő. Az olvasó érzi az erejét, de ez az erő csak fokozza a meghökkenését. Hamvassal szemben csak kevesen jutottak túl az első felháborodáson.” Hamvasról eddig kétféleképpen vélekedtek: egekig magasztalva, vagy az asztalról végleg lesöpörve. Úgy gondolom Gyurka bácsi vélekedése a középút, mert tárgyilagosan elemző, ugyanakkor megérteni akaró. Az elemzés – amely nem „munka”, hanem „mű”, ahogy hamvas fogalmazná: „ergon” és nem „pragma” – lelkiismeretesen jelzi a megértést és természetesen a meg nem értést is. Hamvassal kapcsolatban bizony mindkettővel számolni kell. De ami annak idején Lukács Györgynek sikerült, azt ma már megtenni nem lehet: figyelmen kívül hagyni őt. Gyurka bácsi elemző műve méltó tisztelgés egy olyan gondolkodó előtt, aki komolyan gondolta, amit gondolt és írt. Aki nem állt be sem az állam (párt) sem az egyházi (klerikális) hatalom szolgálatába. Az elemző is hasonlókat gondolt és tett. Életművük megalkotása közben mindketten arra gondoltak, amit Hamvas le is ír – „én már az életem művét egy árokparton is megírom.” Hamvas a paradoxonok embere volt, ez halálában is elkísérte. 1968. november 7-én halt meg, a szentendrei temetőben egész közel a szovjet emlékűmhöz temették el. A rendszerváltoztatásig minden évben – halálának évfordulóján, nov. 7-én – eljátszották az Internacionálét, kicsit neki is, a tán egyetlen internacionalistának. Gyurka bácsi a realitások embere, kétlábon áll a földön. Valóságérzésénél csak a bölcsessége nagyobb, amellyel szemléli az a helyet, ahol áll, azt, ami az ő „státus absulutusa”. Hamvas Béla és Gyurka bácsi olyasvalakik, akik az emberi életet szakrális ténynek tekintik, vagyis mindenféle ember iránti hazudozást, csalást, erőszakot megengedhetetlennek tartanak. Mindketten a szeizmográf érzékenységével reagálnak a történtekre, arra, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, és arra, aminek meg kellett volna történnie. De más és más perspektívából néznek. Hamvas madártávlatból, fölülről, nagyvonalúan. Gyurka bácsi egészen közelről, mikroszkópon át, ízeire bontva, majd ízenként összerakva. Csodálatos két ember! Bőségben vagyok, nekem mestereim vannak: Ők Ketten. Általuk értettem meg, hogy az Isten Országának megvalósítása sohasem reménytelen, mert nem azokon múlik, akik nem hisznek a megvalósításban, hanem azokon, akik hisznek benne.

Faragó Ferenc

 

FARAKAS ISTVÁN: BUDAVÁRI

Farkas I. Budavári.pdf (47,7 kB)

Jún. 8-án reggel 7-kor elindultunk a Piarista közből Feri kocsiján Tamással, Livivel,  s a délelőtt folyamán meg is érkeztünk Budaváriba, s munkához láttunk. Kicsomagoltam, s a konyhába valót Livi gondjaira bíztam. Feri a számítógépemet rakta helyére, Tamás neki fo­gott a kapu s a korlátok miniumozásához mázolásnak. Livivel meg elkezdtük a csomagok tartalmát a helyükre tenni. Délután ötre átmentünk a templomba misézni.  Ott volt Gyarmati  Erzsike,    Viczai Pista meg Hoffman Józsi is és mi négyen. Ez már hét. Egyelőre csúcs. Va­csora után meg lefeküdtünk. Kedden folytatták a mázolást, mi meg a házban mindent a helyére tettünk. Ebéd után Feri és Tamás itt hagytak minket, s mentek haza. Bús szívvel vál­tam meg tőlük, de a számítógépemen tudok már dolgozni, s kapum és az összes korlátok kékre mázolva. Félöt előtt indulok sekrestyési, harangozói, papi tevékenységem végzésére. Tele a két kezem: az egyikben a templomkulcs,  a másikban  a bor és a víz. Lépegetek lefelé a kapu előtti meredeken, s mivel tegnapelőtt itt nagy vihar volt, átázott a föld, elcsúszom, hátra esek, s beverem az Árpád-kori árokívelő kősziklába a kezem. Fáj, de azért felkelek, s megyek tovább.

Elvégzem a dolgom. A misén a létszám kettő: Livi és én. Vacsoránál elmondom Livi­nek   a történteket, mert még mindig fáj a kezem, s a csuklóm bütyökcsontja erősen kiugrik. Elkezd orvosolni: megkeni valamivel. Nem bízom a valamiben. Eszébe kap a nem egészség­ügyi dolgozó, akinek  volt szintén nem egészségügyi, csak háztartásbeli anyukája, aki ilyen­kor priznicet rakott a sérült-fájó testrészre. Ezt a tudományt anyukánk alighanem a nagyma­májától szerette be, Liptai Laurától, aki nemes kisasszony volt, s így harmincegynehányadik nagymamája áthozta ezt a tudományát a Vereckei szoroson, csak akkor még nem priznicnek nevezték, hanem vizesborogatásnak. A vizest érte, de mi keres itt a bor?  Borral keverték a vizet, hogy az ütődés miatt keletkezés dagadás gyorsabban lohadjon? Mert a borogatás s a borozgatás ugyanazt jelentette, a bor zsongított  s a vizes bor gyorsabban gyógyított, mint a merő hidegvíz? Ki tudja, mert ég mindig dagadt a csuklóm. Majd holnap megpróbálom a vi­zesborogatást.

(125. Napló)

PÁTER BULÁNYI KIADOTT MŰVEI

undefinedundefinedundefinedundefined