"Testünkkel a földön állunk, lelkünkkel az égbe nyúlunk, szellemünkkel pedig ezt a kettős helyzetet próbáljuk megfejteni."

(Tanyai szilánkok)

FARAGÓ FERENC


„ÉN”…

 

„Önmagamat csak önmagam szüntelen
feláldozása árán tarthatom fenn.”

(Hamvas Béla: Unikornis)

Van a szótáramban két olyan fogalom, ami általam nem definiálható. Ez az „isten” és az „én”. Az embernek az az érzése, hogy minél jobban meg akarja ragadni őket, annál jobban kicsúszik a kezei közül. Istenbizonyítással, meghatározással most nem foglakozunk, talán megtették ezt már előttünk számosan, Platóntól, Arisztotelésztől, Szt. Anzelmen, Szt. Tamáson át, talán Leibnizig és Kantig. De most nézzük, miként bizonyítható vagy cáfolható az „én”, vagy praktikusabban megközelítve: mi is az az „én”?
Az „én” tudományos vizsgálata meglehetősen problematikus, amely abból a rideg tényből fakad, hogy a tudomány nem tud mit kezdeni az egyedivel, az egyszerivel, a nem megismételhetővel. Illékonysága miatt nem tudja azt vizsgálni. Számára csak az általánosítható, az átfogó, az egyetemes érvényű ragadható meg. Kovács János „én”-je csak egyfajta általános „én”-fogalom vonatkozásában érvényes, amiben sok-sok közös pont lesz, de a tudományos „én”-definíció nem lesz azonos Kovács János „én”-jével. Az egyedi ”én”-ről – példánknál maradva Kovács János „én”-jéről - csak a művészet képes érdemben is valamit mondani. A pszichológia, a pszichiátria, ha jó alanyra talál Kovács Jánosban, legfeljebb egy diagnózist állít fel, melyben ilyenek szerepelhetnek: identitászavar, irreális önértékelés, nárcizmus, skizofrénia, autizmus, stb. Az illékonyság, a megragadhatatlanság abból is fakadhat, hogy Kovács János – természetesen, mint minden ember:
- Olyan, mint bármely más ember
- Olyan, mint néhány más ember
- Olyan, mint senki más
Úgy tűnik, mind a három állítás elviekben egyszerre is igaz lehet, tehát a "Vagyok, mint minden ember: fenség,/ Északfok, titok, idegenség,/ Lidérces messzefény...„/ (Ady Endre) hiteles „én”- megfogalmazásnak is tekinthető. Minden „én” más és más, ugyanakkor lényünk lényegét tekintve azonosak vagyunk. Goethe tartózkodóbb viszonyban leledzhetett „én”-jével, mert így fogalmazott: „Nem ismerem magam,/ Isten mentsen meg attól,/ hogy megismerjem.”
A definíciós nehézségek a szemantikai többértelműségből is fakadhatnak. Ki mit ért az „én”-en, ki milyen szinonimákat alkalmaz? (énem, egóm, magam, önvalóm, bensőm, személyem, egyéniségem, stb.) A szinonimák sorában a „magam” szó ismét csodálatosan reprezentálja a magyar nyelv archaikus, metafizikai jelentéstartalmát. E szóban leljük meg a mag, a magvas és a magas szavunk eredetét, amelyek sejtetni engedik az „én” metafizikai tulajdonságait. És ki is bontakozhatik, így: magasztal...
Az „én” illékonyságára mi sem jellemzőbb, mint az, amikor választ keresve a különböző kérdésekre nagyfokú bizonytalanság lesz úrrá rajtunk. Ki, vagy mi vagyok én? Egyáltalán mivel vagyok azonos? A nevemmel? A nememmel? A fajtámmal? A testemmel? A nemzetiségemmel? A tudatommal? A tudásommal? És még sorolhatnánk a jól irányzott kérdéseinket, de a válaszok bizony a homályban, a bizonytalanságban maradnának. De az jól érezhető, hogy itt valami nagyon fontos, egészen egyedülálló, meg nem ismételt és meg nem ismételhető dologról van szó. Bármi is az „én” – egy biztos, hogy sem ez, sem pedig valami ehhez hasonló nem lehet senki másé. Ebből csak ez az egy létezhet, csak ez az egyetlen egy. Micsoda érték! A materialista, evolucionista felfogás szerint az „én”-ünk állati eredetű, a metafizikai álláspont isteni eredetet gondol.
A RigVéda azt mondja, hogy kezdetben nem volt „én”, sem „nem-én”. A világ mindenestül megnyilvánulás-mentes energia volt. Semmi más nem létezett. Úgy tűnik, hogy a megnyilvánulás alkotja meg az „én”-t is, és a „nem-én”-t is, és azt a lélektani érzést, hogy vagyok, és van a másik, azt az érzést, hogy van szubjektum, és van objektum. Ám ez a kettősség a keleti felfogás szerint csak érzés, káprázat, mája. Az „én” nem homogén, rétegei, mélységei, magasságai vannak – kívülről befelé haladva erősödik. Így lesz az „önkívület” a létezésről való megfeledkezés állapota. Az isteni szikra, pedig az „én”-ünk legbelsőbb tartalma, amely már a halhatatlanság tudatunk, ami híján kialakul önön semmiségünk tudata. Az ego útja a hős útja, aki belép a megnyilvánult létbe, és kiléphet belőle, amikor megszűnik benne a különvalóság káprázata.
C. G. Jung „ős-én”-ekről, archetipusokról beszél, melyek valamilyen formában mindig meghatározzák az aktuális – az éppen mostani – „én”-ünket. Jung az emberi „én”-t egy megvilágított gömbbel szimbolizálja. Ahova a fény esik, az a fényfolt jelképezi az „én” tudatos részét, ahova nem esik fény, az a nem tudatos rész, ez az „árnyék”. Az „én” külvilág felé mutatott képe az álarc, a „persona”. A férfiak férfi álarcot mutatnak magukról, a nőies tulajdonságaik viszont még saját tudatuk számára sem közelíthetőek meg, ez egy árnyékban lévő női kép, a nőknél, pedig egy férfi kép - (animus – anima). Ugyancsak „árnyékban", azaz a tudat által kontrollálatlanul létezik személyiségünknek az a része, amelyet Jung Selbstnek-nek "önmagunk"-nak nevez. A Selbst a tökéletességet, az ember számára egyelőre el nem ért tökéletességet jelenti.
Martin Buber a zsidó misztika megújítója nemcsak az „én”-ről beszél, hanem óhatatlanul összekapcsolódik ez a fogalom a „te”-vel és az „ő”-vel: "A világ kétarcú az ember számára, amiként kétarcú az ember magatartása a világban Az ember magatartása kétarcú, amiként kettő az alapszó, amit kimondani képes. Az alapszók nem szavak, hanem szópárok. Az egyik alapszó az „én-te” szópár. A másik alapszó az „én-az” szópár, ahol az „az” helyett „ő” is állhat, anélkül hogy az alapszó megváltoznék. Így hát az ember „én”-je is kétarcú. Hiszen az „én-te” alapszó „én”-je más, mint az „én-az” alapszó „én”-je. Az „én-te” alapszót csak egész lényével mondhatja az ember. Önmagam egész lénnyé koncentrálódása és összeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem. A „te” által leszek „én”-né. S hogy „én”-né leszek, mondom: „te”. Minden valóságos élet találkozás.
A felfuvalkodott „én” a hübrisz kibontakozását, viszont az isteni rend - az én lemondását egy magasabb rendű érték ellenében jelenti. Napjaink „én”-képére sajnos nem az utóbbi jellemző, olyannyira nem, hogy ma már a technokrácia hihetetlen mérvű fejlődése egyesek számára a totális jólétet az anyagi szinten, és az „én” apoteózisát ígéri szellemi szinten. Ez a modern mitológia azt ígéri „én”-ünknek, hogy minden problémáját megoldja, belső képességeit kibontakoztathatja; megvalósíthatja azt, amire minden „én” vágyik a jólétet, a bősséget és kizárólagosságot. Az önmegvalósító tréningek is az „én” garantált apoteózisát kínálják. A siker, a karrier, a pénzszerzés biztos reményében ülhetünk be egy-egy ilyen modern mitikus élményt nyújtó kurzusra. A mítosz elhihető, a transzcendencia elvész ugyan, de egy olyan „pszeudo-én” -t kapunk cserébe, ami kárpótol a mennyek országáért. Így hát kezdődhet az önkiteljesítés, a személyiségünk teljes kibontakoztatása, a lázas forgolódás önmagunk körül. Az „én” centrumba állítása, indokolatlan túlhangsúlyozása nem a létezésnek és a boldogságnak a forrása, hanem ellenkezőleg: a szenvedésé és a nyomorúságé.
Az „én” hatalmas íve a jó és a rossz között, a krisztusi és antikrisztusi, az isteni és a sátáni között feszül. Mégpedig oly módon, hogy mindkettő bennünk van. „Isten országa bennetek van (entosz hümon).” (Lk 17. 21.) De a sátán országa is bennünk van, tehetjük Lukács mondata után. Az ég és a föld között helyezkedünk el valahol, ám mindegy is, hogy hol, mert az átjárás minden időpillanatban szabad. Ezt a kettősségét és mindenkori szabadságát az „én”-nek így ragadja meg Márai Sándor: „ Ég és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és isteni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szobában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, de egyszer pofozkodtam a kávéházban egy részeg iparlovaggal, órákon át tudom nézni a vizet és a madarak repülését, de öngyilkossági tervekkel is foglalkoztam már, mert egy hetilapban pimasz hangon írtak egy könyvemről, Kung-fu-ce testvére vagyok az emberi dolgok megértésében és a bölcs közönyben, de nem bírom ki, ha a hírlapok nem említik meg a jelenvoltak között nevem, megállok az erdő szélén, és káprázó szemmel nézem az őszi lombok színeit, de nem tudok másként érezni a természet iránt, mint fenntartással és gyanakvással, hiszek az értelem felsőbbrendű erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töltöttem el legtöbb estéjét, hiszek a szerelemben, legtöbbször fizetett nőkkel vagyok csak együtt, hiszek az égben és a földben, mert ember vagyok, ég és föld között, ámen.”

 

GY.I.K.

Van-e istenélmény?

Magamnak is volt istenélményem. Hallani ugyan nem hallottam semmit, de életem minden problémája megoldódott egy pillanat alatt. Hatására nagy-nagy háborgásom s helyemet nem találásom egyszerre megszűnt. Békesség költözött a szívembe, s úgy éreztem, hogy soha többet nem kell tiltakoznom semmi ellen, mert eltöltött az Isten, és minden jó és minden csodálatos.

 

 

Ez az! E pillanatban az ember valamiképpen Istennel a lehető legközvetlenebbül érintkezésbe kerül. Absztrakt? Mindjárt megmagyarázom. Ah, önök is olyanok, mint a tanítványok. Csak a példázatokat értik, magát a dolgot nem.

Milyen a halál?

Magam azt gondolom, hogy halálunk pillanatában átkerülünk egy másfajta létezési módba, mint amiben itt élünk. Milyen ez a másfajta létezési mód? Különböző a miénktől. De milyen? Az Istené, az ő létezési módja. Az meg milyen? Nem ismer változást, nem ismer időt. Hogy ez milyen létezési mód, erre csak szavunk van: nem-változó, nem időbeli, azaz változatlan, időtelen. Azért mondom, hogy csak szavunk van rá, mert ennek a szónak: változatlan, időtlen − nincsen számunkra megragadható értelme.

 

 

A halál nem nyúl értem, s ezért itt vagyok. Amióta az élet megszokhatat­lan idegenszerűsége bennem tudatossá lett, még gondolatban lettem, hiszen olyan időbe kerültem, amelyet egyáltalán nem éreztem a magaménak. Ere­detileg ez nem járt nekem.

Milyen az élet?

Nem tudok szenvedély nélkül élni. A szenvedély nélküli élet nem méltó az Istenhez. Nem méltó az emberhez sem. Pedig az lenne az eledelünk, hogy teljesítsük azt. Jézus élete szenvedélyes élet volt. A Máté 23 megújuló jajai is mutatják.

 

 

Az absztrakt élet elméletileg megszerkesztett élet, amelyet nem közvetlen érzéki tapasztalatokra, hanem úgynevezett elvekre építenek. A modern korban két ilyen absztrakt embert ismerünk: az egyik a szcientifista, a másik a puritán. Mondani sem kell, hogy mind a kettő az ateizmus válfaja.

Mit lehet tudni a közösségről?

Kö­zös - görögül: koinos; közösség - görö­gül koinónia. Jézus ezzel szemben igenis közössé akarja tenni az embereket: a feltámadás után Jeruzsá­lemben akik hittek, azoknak mindenük közös (koinos) volt senki sem mondott vagyonából semmit sem a magáénak, hanem min­denük közös (koinos) volt (ApCsel 2,44; 4,32). A zsidó nem akart közös lennie a nem zsidóvel egy érintés erejéig sem! A jézusi ember pedig közös akar lenni minden emberrel; s bizony nemcsak egy érintés ere­jéig. De vég és határ nélkül - ahogyan az Isten is szeret minket.

undefinedAzzal a magatartással, ahogy a pártatlan és elfogulatlan „szellem embere” a közösségbe nem mint a természetes kötöttségbe lép, amely számára mint a „szellem embere” számára érvényes és kötelezô, és nem szenteli magát a szolgálatnak, hanem a közösségbe magát ájultan beleveti – azzal nemcsak a valódi közösség egészséges öntudatlanságát mérgezi meg, és az öntudatlanság helyébe saját ösztönét teszi, amely ismeri a határokat (vagyis saját intellektuális határtalanságát helyezi) – hanem ô maga a „szellem szabad emberébôl” hajcsár lesz, aki a legalsó ösztönöket felkorbácsolja, és aki maga is ezeknek az ösztönöknek hajszolt állatja lesz.

A feltétlen elemeket azok a tudati és törekvésbeli tényezők alkotják, amelyek nélkül nem beszélhetünk jézusi szeretetközösségről. Négy ilyen feltétlen feltétel elemet ismertünk fel: jézusi, szeretet, közösség, autonóm. A szeretetrend tehát autonóm, jézusi szeretet-közösségen alapul.”

 

undefinedAz aranykorban a lét arany volt, és csak szellemi ember, brahman élt. Az ezüstkorban született a ksátrija, a lovag. A rézkorban született a vaisja, a gazdasági kaszt embere. A vaskorban, a kali-jugában, a sötét korszakban született a sudra. A kasztoknak szerepe éppen ezért csak a kali-jugában lenne, de a sötét kor éppen a rendetlenség és az értékek felbomlásának kora, amikor a lelkek nem saját kasztjukba születnek, és nem ott élnek, ahol természetük szerint helyük lenne. A korszak végén az egész emberiség kaszttalanná lesz, és a közösség teljes egészében tisztátalanná válik. Ennek a korszaknak kezdete volt az időszámításunk előtti hatszázas év.

 

 

 

 

Mi a vallás?

undefinedMi is az a vallás? Persze ha önök a vallás szót hallják, tüstént lágy feszélyben vannak. A szó iránt való bántóan külső hódolat kötelező. Mindenki legünnepélyesebb faszádját ölti fel. Sem vigyorogni, sem köpködni, sem dohányozni nem ildomos, sőt a nőkön a kivágott ruha is megbotránkoztató. A dolog egy kicsit unalmas, viszont mindenki, nemde? Ásítani nem szabad, csak a végén. Szóval a vallás az a kényelmetlenség, amikor minden másképpen van, mint ahogy a valóságban van. Szemeiket kiforgatják, sóhajtoznak és sopánkodnak, és valamilyen óvatos és kínos illemet óhajtanak betartani, és csaknem úgy érzik magukat, mint a püspök úr párnázott előszobájában.

 

 

Egy vallás. Az ember ugyanis olyan élőlény, amelyiknek anyanyelve, meg vallása is van! A vallásban pedig vannak vallási cselekmények. A keresztény vallásban az első számú vallási cselekmény a ke­resztég.

 

Van-e szabadság?

undefinedAz emberi jog alapszava azonban a szabadság. A kérdés, amiről ma a poli­tika és a tudomány és a vallás és a gazdaság olyan mélyen-mélyen hallgat, az, hogy a kettő nem azonos, sőt, hogy a kettőt állandóan az embert mélyen sértő módon összetévesztik.

 

 

Hiszen Ő maga a Békesség és az Üdv. Miért? Azért, mert nem ismeri az engedelmeskedtetést, ha­nem mindenkinek szabadságot ad: tegye, amit a szíve diktál.

Tételek: 1 - 6 ból 6