Déli szigetek között hajóztam s egy napon olyan helyre értem, ahol a fogadó babérligetben állt. Babérfát még keveset láttam. Úgy tudtam, ha természetesen fejlődik, csak bokor. Itt szép, magas, lombos fa volt, a kertben legalább háromszáz darab. Ebéd és vacsora közben a mély, sötétzöld árnyékban fűszeres illatát szívtam. A frissen sült hal, vörösbor, szőlő mellé babérillatú levegő! Aki teheti, szánjon rá egy hetet, nem fogja megbánni. Az étkezésre korábban jöttem, csakhogy tovább ülhessek itt. A tengerre láttam, a kicsiny kikötőre, ahol munkások, halászok, fügét áruló asszonyok nyüzsögtek. Távolabb az öbölben apró szigetek, ciprusfákkal, a középen kolostor. Ott ültem az árnyékban tétlenül, mialatt kint a napfényben izzottak a fehér kövek és szikrázott a tenger. Ebéd után, mikor a török kávét megittam, a heverőbe dőltem, lábamat felraktam a székre és a nehéz, illatos dohányt élveztem. Többször elbóbiskoltam néhány percre, aztán ismét felnéztem. Csábított az alvás, de a szépség, amit láttam, nem eresztett. Nem tudtam választani az álom és az ébrenlét között. A déli napfény, a tenger felől jövő puha szél, a fűszeres levegő inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna. Egyszerre arra gondoltam, hogy nincs nálam könyv. Olyan könyv, amit most jól esne olvasni. A gondolat lassan támadt bennem, egészen lassan, ahogy a cigarettafüst lebegett a zöld árnyékban, sietség nélkül és megbékélten. Mi az, amit magammal hoztam? Vándorkönyv, hajófedélzetkönyv, alkonyati könyv. Egyetlenegy babérligetkönyv sincs. Tűnődtem, ugyan melyik lehetett volna, ha elhoztam volna: kínai? francia? görög? angol? Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak, csak magamnak, vagy nem is magamnak, csak másnak, egyszer, ha időm engedi és a Múzsák, könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Ujra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két korty bor között és feketekávé után. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni.

 

A szobában, itthon, vagy a könyvtárban semmit sem fog érni. Olvasása nem is ajánlatos. Csak fűszeres babérlevegővel élvezhető. Legjobb kávé után, amikor az ember nyugvószékben hever,illatos cigarettát szív, elolvas belőle másfél lapot s utána édesen szundikál, mialatt a sirályok a kék víz fölött keringenek.

 

Kifelé forduló emberek számoljanak lényük természetével. Ami azt jelenti, vegyék tudomásul, hogy kedélyük egyensúlyát csak úgy örizhetik meg, ha elegendö külső benyomást szereznek. A befelé fordult ember négy kopasz fal között, egyedül, évekig egészen jól elél. Elég ösztönzést nyer belülről. Mi európaiak erre képtelenek vagyunk. Nincs benne szégyellni való; így van. A tulajdonságokat nem lehet megváltoztatni, csak felhasználni.

A kifelé fordult ember számára ezért a tavasz semmi máshoz sem hasonlítható felszabadulás. A benyomások megszázszorozódnak és elmélyülnek. Az európai tavaszra mind meggyógyul, vagy meghal. És ezért a bánat ideje az ősz, amikor a benyomások száma hirtelen csökken, s még a kevés is egyhangúvá lesz. Ezt akkor vettem észre, mikor éveken keresztül, nyáron, főként utazás és séta közben, feljegyzéseket tettem. Egyáltalán nem lényeges dolgokat. A legtöbb ilyen: "Részeg fürdője a kikötőben", "kis leány szedret árul a piacon". A nyári feljegyzések kincsek lettek télen, annyira, hogy semmivel sem cseréltem volna el őket. Megtaláltam ázt a négy ütemnyi dalt, amit a folyóparton hallottam a fekete rigótól, vagy azt a nyolc sort, amit egyszer egy hajnali sétám alatt a virágzó jázminbokor tövében jegyeztem fel. Később a benyomásokat egészen tudatosan gyűjtöttem, hogy télen elővegyem. Néha terv is akadt közöttük. Olyan terv, amely főként új benyomásforrások felfedezése volt. Mert mit tesznek a legtöbben, ha az időjárás elromlik, a szobába kell vonulni és fel kell venni a télikabátot? Egy ideig társaságba, színházba, kávéházba járnak; közben munkával gyilkolják magukat, és arról vitatkoznak, hogy ez valami nagy dolog, talán érdem és erény. Végül, már úgy újév után, mizantrópiába esnek, ami elkerülhetetlen következménye annak, ha valaki a kelleténél többet van emberek között. Ne tartsuk az embert a virágnál többre; akkor tartjuk a legtöbbre. Aki három napig folyton orgonát szagol, meggyűlöli. Hogyan lehet hat hónapig folyton embert szagolni?

Egy kicsit leültem ide, a tamariszkusz alá, hogy a frissen szedett sárga, mézes fügét az árnyékban illő nyugalommal költsem el. Dél felé járt és az öbölben nem volt senki. Inkább metafizika volt, mint evés. Néha szabad így enni, mintha az ember imádkozna. S amikor a partra mentem, hogy az érett gyümölcs ragadós cukrát kezemről lemossam, vissza kellett térnem, az ünnepet egy cigarettával megszentelni.

Epiphoitészisz, gondoltam. Görög szó. Dionüsziosz Aeropagitának Isten neveiről írott könyvében találtam, és annyit jelent: gyermeki viszony Isten iránt, aki az ember szívében megpihent és jóságosan az emberre mosolyog. Ha lenne valaki, emberi Mester, aki meg tud tanítani arra, hogy a szívében lakó isteni jóság arcát meglássam, a világ végére mennék hozzá gyalog. Aki megtanítana rá, hogy utazom, fürdöm, játszom, fügét eszem, cigarettára gyújtok, s mindez nem szükségképpen léha időfecsérlés. Céltalan, bár kellemes, de felelótlen és hiú játék lehet, de lehet istengyermekség is.

Most nincs szó arról, hogy van szenvedés, betegség, zátony, bűn, halál. Mert van. Nincs szó a vergődő vezeklésről, amely évekig, mialatt egyetlen világos percet sem talál, kínokban ég. Az epiphoitészisz nem az, hogy az ember összetörve nyög és vacog a foga az iszonyattól, mert ezt a sorsot végig kell csinálnia. Kivételes pillanat ez, amikor olyan észbontóan boldog vagyok, hogy a határtalan isteni jóság felragyogó nagyságába beleremegek, és megértem, ha Ő ilyen közvetlenül megnyilatkozik, nem tehetek mást, mint megrendült örömmel szótlanul felfohászkodom: köszönöm.

A vallás nehéz, sötét, szenvedő, aszketikus, önmegtagadó útját minden ember ismeri. De van úgy, pillanatokra, hogy a nap is felragyog. Religion is not our burden, but our privilege - a vallás nem teher, hanem kiváltság. S ez a kiváltság ilyen percekben, a legnagyobb vallásos időkben: Isten gyermekének lenni. Néhány misztikus beszél róla, és volt valaki, aki ebben az epiphoitésziszben élt, Isten egyik legkedvesebb gyermeke: Szent Ferenc. Ő értette, hogy enni, aludni, fürödni, virágban gyönyörködni, szép lányra mosolyogni, sétálni, játszani lehet ima, és tényleg ima, ha az ember igazán Isten gyermeke, s megbékült szívében az isteni jóság az emberre néz.

Mindössze reggeli sétám olyan, mint egyébkor. Napkelte után jegyzetemet zsebre vágom, és felmegyek az erdőbe gondolatra vadászni. Hónom alatt könyv, és a harmatos füvön lassan lépegetek. A völgyben kékes pára úszik, s a fák között mátyásmadarak rikácsolnak. Nyolc órakor már nincs türelmem. Visszatérek, előszedem a kapát, kosarat, és lemegyek a konyhakertbe. Zöldséglevest főzök ebédre, s ez ilyenkor nyár végén olyan ünnep, amelynél nagyobbat nem ismerek.

A szemétleves fogalmáért az öreg arácsi parasztasszonynak tartozom hálával. Ő volt az, aki kosarával a kertbe ment, összeszedte, amit talált, és amikor azt kérdeztem, ugyan mi lesz belőle, azt mondta: a kert egész szemetjét belerakom. Azt a zamatot, amit az ételnek ő adni tudott, sohasem értem el. Pedig nyugodtan mondhatom, hogy évekig próbálkoztam vele. Nem a zöldség sokaságán és minőségén múlott. Az ő levese, ha valamihez hasonlítani kellene, olyan volt, mint a bor. Már illatától is kóválygott a fejem. De megvolt benne az a nyájas szelídség, aminek a jól elkészített zöldséglevest mindig jellemeznie kell. Színe rózsaszín arany, a vetemény sem puha, sem kemény, a répa magába szívta a káposzta, a paprika, a karalábé ízét, mégis répa maradt, mint ahogy az eszményi közösségben mindenki egyéniség, mégis mindenki együvé tartozik.

A legfontosabb a kellő áhítat. Mint minden igazán nagy vállalkozást, ezt is fohásszal kell kezdeni. Az almafa alá ülök és a konyhakertet nézem.

Gyakran járkáltam piacon, s a legszívesebben ott álldogáltam, ahol a háztartás tárgyait árulták. Szép tiszta cirokseprőt, étvágygerjesztő, símára gyalult gyúródeszkát, sodrófát, fakanalat. El voltam ragadtatva e tárgyak szerény egyszerüségétől, hogy mennyire a haszon látszatába tudták rejteni szépségüket. Az emberek százszámra rohannak el mellettük, és mindegyik így szól magában: Milyen ordináré eszköz, fakanál!