Merre ne menjek...

Merre ne menjek.pdf (1,1 MB)

 

Nagyon dühös vagyok rá. Ő vett el legtöbb időt az életemből. Húsz évet fog­lalkoz­tam vele egyfolytában. S most megint. Miért foglalkozomm vele annyit? Mert nem értet­tem őt, s nem nyugodtam meg, amíg nem ismerem úgy, mint a tenyerem. ’70 és ’90 között minden szabad időmet rá áldoztam, amikor már túlvotam 50. évemen. De miért ez a késő szerelem? Dehogyis az. Megértettem, megszerettem a Názáretit. Négy évet ál­doztam rá 1964 és 68 között, s lett belőle hat vastag szamizdat kötet (Keressétek az Isten országát! 1990–91). Minek tanultam én hét évig katolikus teológiát, amikor az majdnem semmit sem hasonlított arra, amit a hat kö­tetben kihámozhattam az evangéliu­mok Jézus aj­kára adott szövegeiből…? Minek? S ki ezért a felelős, ki ebben a ludas? Hát a Tarzusi… – gyanakodtam.

Köszönetmondás azoknak, akik e két és fél hónap alatt mellettem álltak. Nem úgy mint Bajnok Dániel. Úgy nem tudtak mellettem állni. Csak úgy, hogy nagyon jó testvér­ként darabokként elolvasták vagy meghallgatták, ahogyan elkészültem egy-egy újabb szaka­szával annak, amit írtam. S megmondták, hogy mit kell átfogalmaz­nom. Ők azok, akik na­gyon jó testvérként bíztattak arra, hogy csak írjam…  ha cson­kán, ha későn, ha senkinek, ír­jad! Ahogyan az örök hazából hallottam az én kálvinista magyar „szentemtől” is a bíztatást. Dani mellett Péter­nek és Marának, akiknek így akarom megköszönni, hogy nagyon jó testvéreim. Mindhámunak köszönöm egyy vers-sel mely számomra az egyik legkedvesebb. Sinka István írta, s  a címe:

                              HONTALANOK ÚTJÁN

Nagy csavargásaim idején, útján a hontalanoknak,

egy virágszemű pásztormenyecske így szólt hozzám –  ismerlek téged,

te vagy a pusztán egyetlenegy, kinek egy juha sincs, habár

olyan szép vagy, akár a nyár.

 

Állj meg tehát, virágok szentje, s nézd: gyepűm alatt foly egy erecske,

kék, mint az ég, mosd meg vizében két szemed

s feküdj le a virágzó rozsba... és miként anyád sok hajnalon,

úgy ringat el majd két karom.

 

Jönnek ide éneklő parasztok kiszürcsölni a kút vizét. 

Mindegyiknek arany a szája, tanakodnak felőled sokszor,

de el nem mondom, hogy te itt vagy, mert amikor így ring a dél,

költő csak, vagy dongó henyél.

 

Ha szamáron járó pásztorok kergetnének nyírfa bottal;

szólnék, hogy útnak eredtél, hogy jössz te csak és elmerülsz

s így hiába leng sötét szakálluk: utánad már a szél lobog

s veri sugárzó homlokod.

 

Este meg, ha jönne a nyáj, cserépszilkébe fejném meg a

kerekszemű juhaimat... s te néznéd, hogy egy boldog bárány

térdre borul és úgy szopik –  még azt is mondta a menyecske,

hogy várjam, míg bágyad az este.

 

S feleltem én: szép teremtés! Rozsod hiába virágzik,

gyepűd alatt folyhat erecske: te fehérebb vagy a liliomnál,

s a dél ád tenéked illatot... Én nem azért, hogy nem tehetem,

de kezem kendődre se vetem.

 

Engemet hajt a puszta láza... Apám holtig élt e síkon,

a szélnek dalolt, ide temette bánatát,

most azt keresem gyepűd alatt, hol száz juhod

meleg esőben ácsorog kinn a mezőben.