Az Antikrisztus, mondja Ferdinand Ebner, az Evangélium által keltett szellemi nyugtalanság legerősebb egzisztenciális megnyilatkozása. A nyugtalanság abban a pillanatban kezdődött, mikor Jézus első szavát kimondta:

— a zsidó népben, amely az elhivatottság bűvöletében, kettős rabságban, a rómaiak és saját hatalmasai alatt, rangjának megtartásáért küzdött, és a megszabadítót várta,

— de a tanítványok között is, akik egyébként többször aludtak mint nem.

Amit az Evangéliummal szemben történeti kereszténységnek hívnak, semmi egyéb, mint Jézus által keltett hallatlan irritáció eredménye. Kétezer évig tartó küzdelem, hogy az Evangéliumból semmi se valósulhasson meg. Jézus az embert olyan világba állítja, amelyet nem tud többé nem létezőnek tekinteni; olyan isteni lény elé, aki elől nem tud többé kitérni; saját lényének olyan eddig el nem képzelt fokára, amelyről nem tud többé nem tudomást szerezni. Úgy látszik a kitérés egyetlen módja úgy tenni, mintha semmi se történt volna.

A létrontást nem lehet jóvá tenni, csak abba hagyni, és nem rontani tovább a létet. Ha van jóvátevés, akkor  az abbahagyás az. Immár a rossz helyett a jót tenni − ez a jóvátevés. Hogy valakik nem vallják be, hogy a rosszat teszik, tesszük, ez szomorú és tény. Hogy mindenkinek a jót kell tennie a rossz helyett ez is nyilvánvaló. Aki tovább teszi a rosszat, növeli a bajt − ez is nyilvánvaló. Az általunk elkövetett rossz miatt engesztelni kell az Istent, s az emberiséget. De csak az az engesztelés, ha immár tesszük a jót. Engesztelő áldozatokra egyiknek sincs szüksége: sem az Istennek, sem az embernek. Csak jó cselekedetekre.